Miért menjünk el házi védésre?

2018. február 14. Kittel Ágnes

Minden kutatóintézet életéhez hozzátartoznak a különböző előadások, melyek között kivételes helyet foglalnak el az úgynevezett "házi védések". Ezen a hivatalos PhD védést megelőző alkalmon a jelölt nincs kiöltözve, a kisebb hallgatóság előtt talán nem is izgul annyira és családtagok, barátok jelenléte sem nehezíti helyzetét.

Minek mégis a "felhajtás", van-e értelme az egésznek? Bizony van. Lássuk először az előadó oldaláról. Minden előadásnak van tétje, de egy védéskor nem csak a hallgatóság, egy bizottság előtt is bizonyítani kell. És még kivételesen tehetséges, több konferencián is előadással résztvevő PhD hallgató sem igen mondhatja, nincs szüksége semmiféle "főpróbára". A házi védés ad alkalmat arra, hogy szóvá tehessenek olyan apróbb hibákat, hiányosságokat, melyeket sem ő, sem témavezetője, gyakran épp azért, mert az előadás témájában a legjáratosabbak, nem vettek észre. Aztán ott van a védések legizgalmasabb része, amikor a bírálóktól és a közönség soraiból kapott kérdésekre kell válaszolni. Erre is jó gyakorlat lehet, hiszen egészen más ez, mint a PhD dolgozat felkért bírálóitól előzetesen kapott kérdésekre felolvasni a már a védés előtt megfogalmazott válaszokat.

Nem véletlenül van benne a védés szabályzatában, hogy a bizottságnak szóban is fel kell tennie néhány, közvetlenül a védés előtt megfogalmazott kérdést a jelöltnek, és a hallgatóságnak is lehetősége van kérdezni. A PhD védés célja ugyanis nem csak az, hogy a jelölt lehetőség szerint szélesebb közönség számára is érthető módon bemutassa kutatási témáját, ill. a PhD-s évek alatt elért eredményeit, meggyőző, szakirodalmi jártasságot mutató válaszokat adjon bírálói írásban küldött kérdéseire, de a bizottság és a közönség kérdéseire is magabiztosan, önálló munkavégzésre, témavezetésre alkalmas kutatóként válaszoljon.

Ezért egy igazán sikeres, jó hangulatú védés szinte elképzelhetetlen a hallgatóság aktív közreműködése nélkül! Mert hogyan mutassa be valaki felkészültségét, vitakészségét, témában való jártasságát, ha nem adnak rá lehetőséget? Ezt ugyan elméletileg mindenki tudja, mégis, mi történik? Aki nem szakértője az elhangzottaknak, nem ekkor kérdezi meg, ami érdekelné, aki pedig ért a témához, kérdése is lenne, talán nem akarja megkockáztatni, hogy olyan kérdést tegyen fel, amire maga sem tudja a választ - vagy nagyon is jól tudja, mibe lehet könnyen belefutni. A hallgatóság tehát leginkább hallgat, és hiába felkészült a jelölt, kiváló maga az előadás, sok védés mégis unalomba fullad. Még szerencse, hogy az utóbbi úgy 20 év alatt azért történt néhány régen várt változás. Ma már a jelöltnek nem kell bírálói minden kérdését elismételnie, mert azonnal megadhatja a választ, a bírálatok nagyon hasonló részeit sem kell minden bírálótól végighallgatni, a formai megjegyzéseket pedig a legtöbben nem is olvassák fel, ha a jelölttől megfelelő választ kaptak, ill. az előadásban tanácsuk megfogadását láthatták-hallhatták.

Minek kell ezt a kérdés-felelet erőltetni? Minek még nagyobb stressznek kitenni azt a szegény, úgyis izguló jelöltet, mikor egy kutató eredetisége, problémamegoldó képessége sokszor nem állítható párhuzamba hirtelen kapott kérdésekre való válaszadási gyorsaságával? Igaz. Kevesen születnek jó előadónak és kaptak már Nobel-díjat olyanok is, akik nem frappáns válaszaikról voltak híresek. De mi most élünk, abban a világban, ahol bizony igen nagy jelentősége van annak, hogy valaki mennyire meggyőzően tudja be is mutatni, amit tud. És mielőtt "fellép a világot jelentő deszkákra", mindenkinek szüksége van egy kis gyakorlásra.

Könnyen lehet, hogy 5-10 évet várni kell még arra, hogy a PhD védéseken megszokottá váljon a párbeszéd a jelölt és hallgatóság között, igazi értelmet és értéket adva a megírt bírálatok alapján sokszor lefutottnak tekinthető hivatalos eljárásnak, hiszen ehhez a hallgatóság hozzáállásának is változnia kell. A változásnak azonban épp a házi védéseken kell elindulnia, ahol a közönség tagjai nagyrészt ugyanannak a kutatói közösségnek tagjai, ahol a jelölt is dolgozik. A legtöbb témába vágó, további munkát segítő kérdést mégis csak itt kellene kapja, itt tapasztalhatná meg, mi hiányzik még tudásához, amit pótolnia kell. Itt még meg lehet azt is kockáztatni, hogy olyanok is kérdezzenek, akik megértik ugyan az előadás témáját, de nem azon dolgozva, egészen más szempontok alapján gondolkoznak róla.

A kérdés-felelet a házi védés hallgatósága számára is hasznos. Itt gyakorlatilag mindenki kutató, és alkalma van első kézből jutni értékes információkhoz. Ennélo is fontosabb talán, hogy alkalom arra, megtanulhasson kérdezni. A jelenlevők pedig, köztük a szenior kutatók, nem csak a jó választ, a jó kérdést is elismerik, a kérdezőre felfigyelnek. Az ilyen kellemes élmények is bátoríthatnak arra, hogy az illető majd nagyobb nyilvánosság előtt, pl. a KOKI Napokon is merjen kérdezni, segítve az együtt gondolkozást.

Aki most akar sikeres kutató lenni, azon nem csak a kreatív gondolkodást, probléma meglátó és megoldó képességet, a szakirodalom lehetőség szerint naprakész ismeretét, a kísérletek tervezésének és kivitelezésének "művészetét", de a tervek és eredmények írásban és szóban történő meggyőző bemutatását és a nyilvánosság előtti vitakészséget is számon kérik. Ez utóbbiakra pedig egy házi védés kiváló lehetőséget biztosíthat.

Menjünk el tehát a házi védésekre, és ne restelljünk kérdezni sem. Ezzel jót teszünk magunknak, a jelöltnek, aki jelenlétünkből érezheti munkatársai elismerését és támogatását, és még az a csoda is megtörténhet, hogy életre keltjük a holt betűt, értelmet adunk egy hivatalos előírásnak.