Képeslapok a szél fújta felhőkarcolók városából. SfN2019 - Chicago

2019. november 22.

Úgy tűnik, még ma is van valami igazsága annak a mondásnak, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája. Ugyanis a Society for Neuroscience (SfN) 49. konferenciájának az is aktív résztvevője lehetett, akit vízumproblémák miatt nem is engedtek be az országba. Erről a lehetőségről mindenki már májusban értesülhetett az SFN honlapján.

Azt ugyan nem tudom, azok közül, akik ott voltak, hányan kerestek rá a csak az interneten elérhető előadás-kivonatokra, poszterekre, de mindenképp jó, hogy legalább a szervezők megadták ezt a lehetőséget, és a maguk részéről biztosították, hogy a tudományt ne zárhassák határok közé.
Az SfN színhelye, egy szállodához kapcsolt konferencia központ, minden igényt kielégített, és bár csak amerikai értelemben volt közel Chicago központjához, a mindenki számára felajánlott 5 napos ingyenes METRA bérlettel mégis gyorsan odaérhettünk. Még a hatalmas épületből sem kellett kimennünk, csak lemenni néhány lépcsőn az állomásra.
Az időjárásra sem lehetett panaszunk, a vártnál melegebb időben nem csak az emeleti előadótermek előtti folyosó ablakán át bámulhattuk a Michigan-tavat, a szünetekben a partjára is kisétálhattunk.

A mostani, 2019. okt. 19-23 között megrendezett konferencia látogatottsága néhány ezerrel kevesebb volt, mint a tavalyi, San Diegó-i eseményé, de a most „csak” 27804 résztvevős konferencia nem csak emiatt volt kicsit más, mint az előzőek.

Szinte mindenütt találkozni lehetett a jövő évi, 50. SfN konferenciát hirdető plakátokkal, ami valószínűleg másoknak is eszébe juttatta, mennyi minden is történt ebben azt időszakban.
Először 1995-ben vettem részt az idegtudományok legnagyobb konferenciáján, amikor a résztvevők száma kb. 12 ezer volt. Ez ugyan azóta néha még a 32 ezret is meghaladta, de a regisztráció tucatnyi ablaka előtt álló, leginkább a repülőterek bevándorlási kapui előtt kanyargó, hosszú beszélgetésekre, ismerkedésre (ma ezt "networking"-nek nevezik) is alkalmat adó sorok már jó pár évvel ezelőtt eltűntek, csakúgy, ahogy a hatalmas, több kilónyi könyvmonstrumok, melyekből hármat-négyet is hazacipelhetett a lelkes résztvevő.
Megtalálni viszont még fizikai értelemben is sokkal könnyebb mindent, hiszen a honlapon ott a programtervező, és ha valaki az előadáskivonatokat is el akarja olvasni, arra is módja van: megnézheti az okostelefonján vagy számítógépén is. Számítógépes keresési, programtervezési lehetőségek természetesen már a kilencvenes évek végén is voltak, még a helyszíneken, az előterekben is elhelyeztek a résztvevők számára számítógépek erre a célra, de általában ezek előtt is várakozni kellett. Mára eltűntek a számítógépek az előterekből, hiszen mindenkinél ott van a zsebében vagy a táskájában.

A környezet számára is áldásnak mondható változások száma persze még koránt sem elég, bár halad a világ a cégeknél is, ahol egyre kevesebben akarnak nagy és nehéz reklámkiadványokkal kedveskedni, melyeket gyakorlatilag senki nem viheti magával a repülőtársaságok állandóan szigorodó súlyhatárai, ill. aránytalanul dráguló jegyei miatt sem.
Bár egy ekkora konferencián lenne ennek a legnagyobb értelme, itt még nem kérték meg a résztvevőket, hogy hazamenetel előtt a névkártya műanyag tokját, ill. a szalagot adják le, hogy jövőre is használni lehessen, de talán jövőre. Bizonyos vagyok benne, hogy akkor a takarékosság és környezetvédelem elvei még inkább érvényesülnek majd - és ez így is van rendjén.

Néhány éve azt hittem, hamarosan nem látok majd senkit a repülőgépeken posztertartót cipelni, mert e-poszterek lesznek majd mindenütt, amihez a résztvevő vagy számítógépéről vagy az internetről tölti le anyagát, legfeljebb egy USB-t hoz el magával a biztonság kedvéért. Annak, hogy ez még nem valósult meg, elsősorban anyagi oka van: az e-poszter sokkal drágább, mint egy hagyományos poszterállvány, még ha az akkora is, mint amit az SfN-en rendszeresítettek. A sorok végén található e-poszterek azonban meglehetősen népszerűek, és azok, akik ezt a lehetőséget nem kapták meg, de eredményeik egy részét feltétlenül videón akarják bemutatni, egyszerűen egy kisebb táblagépet rögzítenek poszterükre. Lehet, valami hasonló lesz a jövő?

Szólnom kell még a gyerekekről. A régi SfN konferenciákon megszokott látvány volt a babakocsit tologató szülő a folyosókon, totyogó kisgyerek a poszterek között. A kicsik csodálatra méltó türelemmel viselték a hangzavart, tömeget, és nem emlékszem, hogy bármelyikük is úgy viselkedett volna, mint ahogy néha üzletekben, egyszerű bevásárlás során tapasztalni lehet.
De bármennyire szépek és kedvesek voltak is, egy kicsit mindig sajnáltam őket, hogy napirendjük ennyire meg van zavarva. Az is biztos, hogy nem feltétlenül azzal kell immunrendszerüket erősíteni, hogy a világ minden tájáról érkezett emberek cipője által taposott szőnyegpadlón üldögélnek, sőt, egyesek néha még ott is etetik őket. Most kevesebben voltak, mint csak néhány éve is, és aki megtehette, egy óvodaszerű foglalkoztatóba adta le gyerekét vagy gyerekeit. Sajnos nem csak az otthoni gyerekfelügyelet megfizetését, de ezt sem engedhette meg magának mindenki.

De elég is már a körülményekből, lássuk, miért is mentünk el olyan messzire!
Ha a kiállított poszterek és az előadások számát összevetjük, ez a konferencia elsősorban a poszterekről szól, legnagyobb sikere azonban mégis mindig valamelyik plenáris előadásnak van. Ezt a nem hivatalos „közönségdíjat” ebben az évben Buzsáki György nyerte el. Az épület hatalmas előcsarnokában, a közlekedők számára közepén több tízméter széles sávot szabadon hagyva rendeztek be egyik oldalon a poszterek, másik oldalon a plenáris ill. vitaindító előadások részére alkalmas területet. Buzsáki György előadását hétezer ember hallgatta meg, és kivételesen mindegyik széken ült, mert a tűzmarsall rendelete szerint itt földre ülni tilos volt.

Bár Buzsáki Gyuri hivatalosan New Yorkból érkezett, bemutatásakor még az is elhangzott, hogy azután, hogy huszonegynéhány évvel ezelőtt megérkezett Amerikába, többet haza se ment, mi jól tudjuk, nem csak azt nem felejtette el, honnan indult, de arra is gondja van, hogy tudományát magyar nyelven is magas színvonalon, a legkevesebb laborszlenget használva mutassa be.
Előadásához hasonló volt új könyvének sikere is: már az első nap minden példány gazdára lelt, a kiadó egyetlen darabot tartott csak meg, hogy az érdeklődők belelapozhassanak.

A laborjának eredményeit bemutató poszterek is rendkívüli népszerűségnek örvendtek, ami várható is volt, hiszen aki hallotta az előadást, további részleteket is meg akart tudni, vagy felelet szeretett volna kapni az előadás után fel nem tett kérdéseire.
Azt is meg kell említenem, hogy éríntőlegesen egy másik előadásban is "érdekeltek" voltunk. Losonczy Attilának volt előadása vasárnap reggel 8 órakor. Nusser Zoltán egykori PhD hallgatója a mai napig is együtt dolgozik néhány KOKI-s kollégájával, pl. fontos közreműködője volt a Nyiri Gábor vezette csoport májusban megjelent Science cikkének is. Az ő előadását egy másik program miatt ugyan nem hallottam, de nem csak azért hiszem el, hogy igen sikeres volt, mert Rózsa Balázsék, akik emiatt aznap korán keltek, ezt mondták, hanem azért is, mert az ő posztere előtt is kisebb tolongás volt.

Ilyesmire azonban nem csak "Amerikába szakadt" neves kollégáinknál akadt példa!
Igen csak igyekeznem kellett, hogy olyan képet készíthessek, ahol nem csak az érdeklődők, de Hádinger Nóri is látszik, Bősz Eminek pedig Acsády Laci is besegített, hogy senkinek ne kelljen hosszú várakozás után, de kérdésére adott válasz nélkül, csalódottan távoznia.

Azt hiszem senki nem panaszkodhatott, aki jól felkészülten várta az eredményeire kíváncsi látogatókat. Voltak érdeklődők, különösen a konferencia második félidejében szép számmal, a Femtonicsnál is, akiknek kutatói négy vagy öt posztert is bemutattak, szintén nagy sikerrel.

Már a csak a cím magyarázatával vagyok adós.
Azt, hogy Chicago a szelek városa, az 1893-as világkiállítás óta minden újságolvasó tudhatja, ahogy azt is, hogy itt épültek az első felhőkarcolók, és a belváros telis-tele van velük. Talán ahhoz sem kell nagy fantázia, hogy valaki elképzelje, felhős időben milyen változatos módokon tudják a felhők az épületek egyes részeit eltakarni. Nekem azonban inkább az tetszett, milyen vidáman úsztak felettük a bárányfelhők, nem törődve az építészet szó szerinti csúcsteljesítményeivel. Igazuk is van, hiszen akármilyen magasak is, csak dülöngélő óriásoknak tűnnek, ha az utca szintjén állva készítünk képet róluk.
Chicagónak csak a belvárosát is megismerni, leghíresebb múzeumait meglátogatni vagy közterületeken kiállított műalkotásait is megnézni, nem volt módja annak, aki a konferencia előtt vagy után legalább néhány napot itt nem töltött. És hiába van itt rengeteg színház, zenés színház, dzsesszklub - és főképp a Chicagói Szimfonikusok - ezek előadásaira sem biztos, hogy az ott töltött idő alatt be lehetett volna jutni. Legalább a Chicago Symphony Orchestra szép épületébe azonban bárki bemehetett a Michigan Avenue-n, és azt is észrevehette, hogy a következő sarkon egy tábla hirdeti, az utcát tiszteletből híres magyar karmesterükről, Sir George Soltiról, azaz Solti Györgyről nevezték el. (Talán "az emlékének ajánlották" helyesebb megfogalmazás, hiszen az eredeti utcanév a tábla ellenére maradt.)

A városnak két folyója és a hatalmas Michigan-tó mellett több kisebb tava is van, rengeteg hídja, melyek egy része felnyitható, és napfényes időben a vizek-hidak, parkok még a felhőkarcolókat is barátságossá teszik.
Lehetne még idézgetni, mi maradt meg abból az ott töltött egy hétből, de a látogatás oka mégis csak az idegtudomány legnagyobb konferenciája volt, illő befejezni ezt a beszámolófélét olyan gondolattal, amit valóban megjegyzésre érdemes, és a konferenciához kapcsolódik.
A dia Buzsáki György előadásából való. (Egy régi reklámot idézve, "talán nem véletlenül".)
(Bölcs szavak az 50 éves idegtudományból
- Egy kitalált szó nem helyettesíti a mechanizmust
- Aki nem hisz a "tabula rasa" modellben, ennek megfelelően tervezze és magyarázza kísérleteit
- NEM a kísérletező a dekódoló, az agyi áramkörök azok)